Ugyan a Hobo Blues Band 2011-ben végleg feloszlott, Földes László, vagyis Hobo rendületlenül dolgozik a szólóanyagain. Ezúttal új lemezzel jelentkezett, valamint életmű koncertre készül 2019. március 30-án a BudapestArénában.

– Hamarosan megjelenik egy új lemeze, “Hé, magyar Joe!” címmel. A “HeyJoe”-t már hosszú évtizedek óta játssza, emblematikus dalává vált a Hobo Blues Bandnek is. Honnan jött a sugallat, a felismerés, hogy ebben van egy dupla lemeznyi anyag?

– Ártatlan vagyok ebben a dologban, és ezt halál komolyan mondom! (mosolyog) Ismerem az egész szakmát, iszonyú tudatosan dolgoznak és gondolkodnak a rockzenében, a bluesban, a diszkóban, csak a zenében. Nekem más dolgaim is vannak. Könyveim, színdarabjaim, filmek, egy csomó minden, amiket én legalább annyira szeretek, mint a saját lemezeimet. Ezt a közönség nem mindig érti meg, de hát nem is kell, hogy megértse, amíg eljönnek a koncertekre és ha már 40 évig eljöttek, akkor úgy tűnik, hogy ami még hátravan, arra is el fognak jönni.

Lecsapott rám az ötlet, most csak egy lemezre gondoltam. Eszembe jutott, ha nekem lehet  amerikai nevem, a Hobo, akkor a Joe is lehet magyar. Ez nem valamilyen tudatos tervezés vagy kutatás vagy ki tudja, mi volt. Egyszerűen rám tört és egy ültő helyemben megírtam a címeket és a témákat. Hová született, ki volt az apja, az anyja, hogyan nőtt fel, milyen iskolába járt, kirúgták, futballista lett, aztán villamosvezető. Elvette az első nőt, aki lefeküdt vele, az megcsalta, rajtakapta Őket – itt jön be az igazi “Hey Joe”, aminek itt egy “Joe a tükörbe” néz című alternatívája van:

„Hé, Joe, kezedben a fegyverrel mondd, hová mész?

Azt hittem, hogy a puska jobb lesz, mint a kés.

Lelövöm a nőt az ágyban heverőt,

Mert megalázott egy pojáca előtt.”

Ugyanis nem azért ölte meg a feleségét, mert megcsalta, hanem, mert megalázta. Aztán feladta magát, bevallott mindent, megvolt a tárgyalás, majd börtönben ült hosszú évekig. Rettenetesen magányos volt, gyerekei nincsenek és amúgy is, mit mondana nekik? Megöltem az anyátokat? Aztán szabadul és itt találja magát ezen a káprázatos Magyarországon.

“Az angyalok is itt járnak közöttünk,

Csak mi nem vesszük őket észre!

Folyton az ördögöt látjuk

És átkokat szórunk az égre.

Az egyik kopasz, a másik kövér,

A szárnyukat senki se látta.

Ott vannak mindenütt és szomorúak,

Mert a bűnnek itt nincsen határa.”

Ez nekem talán a legfontosabb dal, mert évtizedek óta térdig gázolok a mocsokban és sokszor elkeseredek, miközben lenyomtam ezeket az évtizedeket. Lejátszottam több, mint 6000 előadást, csináltam 50 lemezt, írtam jó pár könyvet, novellát, monodrámát, színdarabot. Mindezt annak a szeretetnek és türelemnek köszönhetem, amit az emberektől kaptam. És rengeteg angyallal találkoztam közülük, akik nem is tudják magukról. hogy angyalok, de én felismertem őket, hiába sütötték le a szemüket.

A történet végén Joe kimegy a temetőbe a felesége sírjához akkor, amikor már nincs ott senki. Még imádkozni sem mer, csak némán térdel. Az egész mű a bűntudatról és a felelősségvállalásról szól, és túlnőtte az eredeti a dalt, a Jimi Hendrix által világhírűvé tett számot.

1966 végén jött ki Hendrix a kislemezzel, ami egyből a rock és a blues csúcsára emelte a dalt is meg őt is. Egyébként nem néger blues volt, egy fehér country énekes Will Roberts írta és hozta ki négy évvel korábban, de senki sem vette észre.

Itthon sokan játszották, én Radics Bélától hallottam először, “kamu” angollal.

Mentségére és mindenki más mentségére szolgáljon, hogy akkoriban nem írták rá a lemezborítókra a szövegeket és fülhallás útján kellett leszedni. Ráadásul mindenki csak oroszul tanulhatott az iskolában. Angolul szinte egyetlen zenész sem tudott.

Mikor megcsináltam a bandámat, lefordítottam és elkezdtük játszani, majd Deák Bill Gyula érkezése után átírtam a szöveget és csináltunk belőle egy kétszereplős minidrámát. Bill volt Joe  és én voltam az ördög. Azóta is játszom a dalt, vele, vagy nélküle.

Most, teljesen váratlanul, 73 éves koromban jött újra elő ez a dolog, anélkül, hogy akartam volna. Még zene nélkül megmutattam a dalszövegeket feleségemnek, lányaimnak majd egyik barátomnak, Vidnyánszky Attilának. Ő azt mondta, hogy csinál belőle egy színdarabot. Jó, mondtam, akkor megírom a prózai részt, de ő nem engedte. Azt mondta, a szövegekben benne van a darab. Puff.

A fiúk, új társaim megírták a zenei vázlatokat, egyeztettük őket a szöveggel és neki álltunk a zenei próbáknak. Közben az első 21 címből álló széria 27-re, majd 30-re nőtt. A muzsikusok szívbajt kaptak, de hármasban – Pengő Csaba, Kiss Zoltán és Igali Csanád – szépen lépegettek előre a zeneszerzésben.

Az összes dalon végig tudtunk menni a próbákon. Korábban sokszor volt olyan,  hogy a stúdióban mindent egyenként és előre feljátszottak, nekem meg rá kellett erőltetnem a szöveget a zenére.

Itt volt olyan, amire azt mondtam, hogy nem jó, csináljunk helyette mást! 27 szám van a lemezen és egyetlenegy sem töltelék közülük. Sőt hármat le is hagytam. Ma már egy fillért sem lehet keresni lemezkiadással. maga a felvétel és a kiadás többe kerül, mint amit az album visszahoz. Ám nekem állandóan új ötleteim vannak – könyvek, zenék, színpadi munkák, költői estek – és ezek nem hagynak nyugodni.

Úgy tudtuk megcsinálni a lemezt – mivel nem fogadtam el a támogatást a kormánytól,  – hogy három ember, –  akik évtizedek óta hobósok – összeadta rá a pénzt.

Duplalemez, 101 perc, nem olcsó.

De mások is segítettek. Mohai Gyuri nagy kedvezményt adott a felvételekhez a stúdióhasználatkor, Rozgonyi Péter a keveréskor. Majd A Grunrecords Bene ura is megvadult és elhatározta, hogy a teljes szövegkönyvet beleteszi a borítóba.

December 17-én volt a Nemzeti Színházban a bemutató. Ketten vagyunk benne, egy zseniális beregszászi színésszel, Rácz Józseffel. Ő pedig játssza Joe-t, én vagyok a narrátor, aztán néha cserélünk. Vidnyánszky iszonyatosan jól kitalálta az egészet. Képzelje el, hogy a premieren nem úgy éreztem magam, mintha Besszarábiában lennék, hanem végignézhettem, ahogyan Józsi játszik. Döbbent csodálattal néztem mindent, amit művelt. Óriási ajándék 73 éves korban egy ilyet megírni és megcsinálni.

És itt tartok egy kitérőt! Beleviszem magát valamibe, ami 2 nappal ezelőtt csapott le rám. Most, hogy túl vagyunk a bemutatón, a lemez is megjelent, máris van egy új ötletem! A ’60-as években két kultikus amerikai irodalmi mű volt a bibliám: az egyik az Allen Ginsberg féle Üvöltés, mint vers, a másik pedig Jack Kerouac Úton című könyve.

Az ember sosem tudja, mikor tör rá valami. Vagy  tíz éve Angéla lányommal lementünk itt, Piliscsabán a Colorado vándorcirkuszba. Nagyon fájdalmasra sikerült az egész. Felismertek és úgy kellett kierőszakolnom, hogy jegyet vehessünk. Pedig csak körülbelül 30-an voltunk. Gyönyörűen és alázattal végigcsinálták az előadást. Azok az emberek, akik az egész világon, évtizedeken át hatalmas sikerrel turnéztak, most ugyanabban a ruhában, ami már rettenetesen megkopott, a gallérok leszakadtak, ők is kicsit meghíztak, az erejük sem a régi,  még mindig teljesen odaadták magukat annak, amit csináltak. Méltóságuk mindenen átfénylett. Ezt is megláttam, nem a csak szegénységet. Ott ültem és folytak a könnyeim. Ebből indult a “Circus Hungaricus”. Gyönyörű és végtelen szomorú volt és igen, ezt a lemezt szeretem

De a Gulagra sem azért mentem, hogy írjak valamit, hanem amit ott kaptam, azt kellett továbbadnom.

A hatvanas években Ginsberg “Üvöltés” –e volt az egyik bibliám, 1987-ben jött ki lemezen.A másik szent könyv Jack Kerouac “Úton”-ja pedig a Dylan albumom megjelenéséig eltűnt az agyamból és pár napja kitaláltam, hogy az évek alatt lefordított 18-20 Tom Waits dal  közé fogom beszerkeszteni az Úton legjellemzőbb részeit. Egy szál zongorával szeretném, hogy sokat tudjam játszani.

– Említette is a Bob Dylan lemezt, és az első dolog, ami feltűnt nekem a lemez kapcsán, hogy talán minden eddigi lemezénél jobban szól. Azt hittem, ilyen hangzást, csak Amerikában lehet csinálni… Erre most nagyon rácáfolt.

– Utálok stúdióba menni. Egyrészt nem tudok ott szabadon énekelni, Amatőr vagyok a mai napig, szerelemből csináltam meg a zenekart ’78-ban és most is szerelemből játszom. Magamnak választok mindent, így Dylant is, amivel egy fillért sem keresek, mert sem a szöveget, sem a zenét nem én írtam. Itt viszont úgy alakult, hogy a zenekar kitalálta, ezt a lemezt egyszerre veszik fel. Bementünk Mohai Gyuri stúdiójába a Hűvösvölgyi úton, berakta az egész zenekart egy marhanagy terembe, és itt együtt és egyszerre játszottak fel mindent, ettől van ilyen hangja. A többi lemezen egy másfajta technika működött. Nem szeretem a stúdiózást, egy lemez sosincs olyan jó, mint egy élő dolog. A Dylan anyag legalább megközelítette azt, amit szerettem volna.

– Igen, azért a szóló vagy HBB koncertek mindig elég szuggesztívek voltak. Mint, amit a Bill koncert kapcsán is mondott, hogy a közönség reakciója egyértelmű volt.

– Jó, de ott mi volt… Felmentem a színpadra, leordították a fejemet. Erre megcsináltam az életem egyik legnagyobb gengszterségét: lebarnítottam a 10.000 embert, hogy maradjanak csendben, mert irodalmi kutatásaim során felfedeztem egy ismeretlen költő versét. Ezt szeretném elmondani. Hallgassák meg és segítsenek felfedezni a szerző kilétét. Ott állt elől egy-két sötét lókötő, akik évtizedek óta ismernek engem, tudták, hogy valami gyalázatra készülök, már előre sírtak a röhögéstől, Na, őket már nem mertem már dorongolni, hanem felolvastam a Vadaskert album Háziállatok himnusza című dalom egy részletét:

Öntudatos a liba,

Egyáltalán nem sajnálja magát,

Egyedül ücsörög a sütőben

És epekedve várja deák Bill Gyulát.

A Barbi baba bluest nagyon szeretem és a közönség arcába mondtam, hogy az életem legjobb száma és ezt Deák Bill Gyulának írtam, aki ezt nem hajlandó játszani. Majd előadtam én. Nagyon fontos, hogy a közönség érti az én humoromat, az évtizedek alatt megtanulták, hogy valami pofátlan pimaszság következik és ez általában így is szokott lenni.

– Az év sikerpontja a Barba Negra Track-es Hobo Blues Band „idéző” koncert, ami egyáltalán nem meglepő módon, már elővételben teltház lett. Valami eszméletlen volt az is…

– Ennek volt egy előzménye tavaly, amikor Bill és én együtt léptünk fel május 1-én a Tabánban. Iszonyú tömeg volt és nem is a sikerről akarok beszélni, hanem arról, hogy egy kiscsávó állt az első sorban és végigordította az összes számot, amiket még 1979-84 között írtam. Megkérdeztem , hány éves. 12, felelte. Tehát 2005-ben született, nosztalgiája sem lehetett a számokat meg 30-35 éve írtuk… Honnan a bánatos izéből tudja a számokat? Hiszen a rádióban, televízióban sose voltunk jelen és most is így van.  Azt látom és ez egy nagyon nagy ajándék, hogy amit csináltunk, az túlél bennünket!

Régen politikai értelemben voltunk ellenkultúrában, most a zene és a mondanivaló értelmében. Kinyitom az A38 hajót és azt látom, hogy fordított baseball sapkás fiúk beraknak egy cimbalmot a zenekarba és ettől lesz világzene. Az embernek a gyomra felfordul.  Elveszítette a férfiasságát a rock, nem szexuális értelemben, hanem úgy, hogy én ez vagyok és ezzel állok ki. Ha én most kezdhetnék zenélni, biztos, hogy nem zenélnék! Nincs kitől tanulni. A Rolling Stones, Doors, Creamn, Jimi Hendrix, néger blues vonalon nőttem fel. Úgy gondolom, hogy már a ‘70-es években is alig jött valami új, értékes zene. Még a metálban aránylag igen, de a többiben már nem. Ha arra gondolok hogy a The Police együttes milyen nagy sztár volt és mi volt a legnagyobb slágerük, Di di di, da da da….

Itt volt ez a Barba Negrás koncert is: kiírtuk, hogy Negyven éves lenne a Hobo Blues Band, de nem lett… Ne csináljuk már ezt.  Még 2011-ben, 20.000 ember előtt elbúcsúztattam a Hobo Blues Bandet és soha nem fogok többet játszani ezen a néven! Az, hogy továbbra pár régi társammal játszom együtt, az megint más. Új dolgot már nem csinálok velük, de néha összejövünk és eleresztjük a régi dalokat, mert a közönségben elevenen élnek ezek , ha nincs is már HBB.

– Augusztus 20-a környékén mindig van egy TankCsapda koncert Esztergomban, szoktam velünk mindig interjúzni. Azt mondta nekem egy olvasóm, hogy fogadjunk, nem merek rákérdezni, hogy miért fogadták el az augusztus 20-i fellépésre a felkérést! Én megkérdeztem és ennyit mondott rá Fejes Tamás: miért ne? Miért ne lépnénk fel egy állami rendezvényen, ez nem párt ünnepség.

– De az sem az számít, amit én itt mondok, hanem csak az, amit az ember csinál. Mert a világ egyre jobban szétrohad. A “Hé, magyar Joe” demóját megmutattam egy nagyon kedves barátomnak, ő pedig a következőt monda: az Új Magyarország című szám a Másik Magyarország című dalból lett lopva. A kettőnek ugyan semmi köze sincs egymáshoz, de leírtuk neki az összes akkordot meg hangnemet, mellétettük a két szöveget és elküldtem neki. Nem is ez az érdekes, hanem az, hogy a rosszat veszi észre és azt keresi egy olyan ember, akit én szeretek. A média meg az internet kihozta a népből az alattomosságot. Ha visszamegyünk József Attilához:

“Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.”

Ez az egész sunyiság és rosszindulat mélyre volt ásva az oroszok jelenléte miatt. Akkor nem számított, hogy ki milyen identitású, vallású, vagy fajú, mert a kommunistákat meg az oroszokat a hátuk mögött kiröhögték, pimaszkodtak és ez összekapcsolta őket. Már rég megírtam: “Szelep vagyok az ország fenekén”. Ki merte ezt akkoriban bevállalni? Pontosan tudtam, miért engedik, hogy létezzek. Aki ismerte, értette és együtt nevettünk. Mára az internet és a kommentelés hihetetlen szinten felszabadította az álnév mögé bújó agressziót, a sunyiságot és a rosszindulatot. Tudja történelemtanár vagyok, régen tanítottam is középiskolában. Magyarországon 1944. március 19-én jöttek be a német csapatok és 1 évig voltak itt, amíg kiverte őket az orosz hadsereg. Nálunk fél év leforgása alatt több névtelen feljelentés érkezett a Gestapora, mint Hollandiában vagy Belgiumban 5 év alatt.  Elég érdekes, hogy itt mi bújik meg.

Mondok még egy történelmi példát, ami engem piszkosul pofán vágott. ‘56 november 4-én az oroszok szétlőttek mindent és vége lett a forradalomnak. ‘57 május elsején a Dózsa György téren 600 ezer ember ünnepelte Kádár Jánost, aki később kivégeztette a miniszterelnökét, akinek a kormányában benne volt. Ez hogy is van? Mi van azzal a 600 ezer emberrel, ők miért mentek oda?

Lehet itt nagyon komoly nemzeti öntudat, de végig lehet ezeken a dolgokon menni: Bartók Bélának el kellett mennie innen, József Attila öngyilkos lett, Petőfit egy kukoricásban döfték le és így tovább. Mit csináltak Ady Endrével vagy Radnótival? Hány tehetséges ember ment el ebből az országból 100 év alatt? Költők, matematikusok, orvosok, asztalosok, kőművesek, dolgos parasztemberek.

Az én generációmból is rengetegen leléptek. Volt, aki átúszott Jugoszláviából Olaszországba, volt akik átkúszott a drót alatt, volt aki öngyilkos lett, volt aki végigitta az életét, mert csak így bírta ki a világot és benne magát. És ma is mennyien mennek el innen. És miért mennek el?

Dolgozom egy művön, “Miért maradtam itt?” – ez a munkacíme. Ebben azokat a dolgokat szeretném megmutatni, amik itthon tartottak. A szeretetet, amit az emberektől kaptam, a katonatársaimat, néhány tanáromat, melósokat, akikkel együtt raktam ki a Nyugatiban a vagonokat, néhány csodálatos nőt, mestereimet, akiket szolgálok, embereket itthon és a határon vagy az óceánon túl, művészeket, akikkel összetartoztam és tartozok, zenészeket, akik mellém álltak amikor senkisem voltam. Helyeket, ahol szerettem lenni, ahol gyerekkoromban jobb volt, mint otthon lenni és azt, hogy itt milyen gyönyörű dolgok és emberek vannak. Mert “Az angyalok is itt járnak közöttünk” – nem csak az ördögök.

– Még egy dologról szeretnék kérdezni, a márciusi Aréna-beli életmű koncertről!

– Szívesen beszélek erről, mert fontos, hogy az emberek megtudják, főleg azt, hogy mit akarok. Ezt a fajta elkényeztetést, amit én kapok az emberekről, nem lehet meghálálni. Hogy  megveszik a lemezeimet, a könyveimet, megnézik az estjeimet, a darabjaimat,  elfogadnak, hogy évtizedek óta követnek, mindegy hogy színházban játszom, kocsmában, templomban, vagy stadionban. Ők védtek meg a hatalomtól, az ellenségeimtől, tőlük kaptam a szabadságomat. Most, lassan utam vége felé szeretném megmutatni azt, hogy a dolgok hogy kapcsolódnak össze. Ez nem Hobo Blues Band nosztalgia koncert lesz, amire próbáltak engem szorítani, hogy akkor biztosan többen lennének.

Nem azért megyek oda, hogy sokan legyenek. Persze, az is fontos. Nagyon nehéz lesz a színházat, a költészetet, a nagy rock tradíciókat, a bluest, a néhai HBB-t, a szólólemezeimet összehozni és a mai dolgaimat, csinálni egy olyan előadást, ahol senkinek nem kell magyarázni, hanem magától értetődő, hogy mi miért van.

– Mit üzen az olvasóknak?

– Hogy ezt nem kellett volna megkérdeznie, rossz a kérdés!!!! Ez az üzenet! (mosolyog)

Az interjút készítette: Szénégető Richárd – Ric$

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

Összehasonlítás

Duna-Part programajánló