Így ünnepelték a Harley-Davidson fennállásának 120. évfordulóját Budapesten

Általában, ha a motorok szóba kerülnek, a Harley Davidson az, amit mindenki el tud magában helyezni. Tudjuk, hogy néznek ki, ismerjük a nevet és ilyen-olyan külsőségi formákat is társítunk fejben a rajtuk ülőkhöz. A cég most ünnepelte fennállásának 120. évfordulóját, és a fesztivál helyszínének pályázatát Budapest nyerte.  

Sikerült!

Sokakban, köztük bennem is felmerültek kérdőjelek, hogy vajon sikerülhet-e a belvárosba költöztetni egy ekkora rendezvényt, amely vonzza, sőt, hívja magához a motorosokat, motorokat kedvelőket és a fesztivált kedvelőket is. Valljuk be: sikerült! Persze terjengenek mindenféle „legendák” arról, hogy milyenek is a motorosok és elég széles a paletta a bűnözőtől az erőszakosig, de úgy vélem, hogy aki nem motorosként kilátogatott ide és találkozott velük, rájött arra, hogy miket nem szabad elhinni.

A fesztiválnak a Puskás Ferenc Stadion területe adott otthont,

ahol természetesen a koncertek mellett rengeteg színes program fogadta a látogatókat: veterán motorok bemutatója, épített motorok bemutatója, rendőrségi motorbemutató, freestyle motocross bemutató, kaszkadőr show…hogy csak párat említsek. Nem csupán a felnőttekre, hanem a gyerekekre is várt szórakozási lehetőség a fesztivál Family Park részén, ahol dodzsem, körhinta, ugrálóvár és még rodeóbika is megjelent a kínálatban. 

Az én tetszésemet kifejezetten elnyerte a beléptetés széleskörűsége és az, hogy nem torlódtak fel óriási sorok, ahol órákig kellett ácsorogni a melegben. A biztonságiak is segítőkészek voltak, de nekünk sikerült összehoznunk magunknak egy röpke 22 perces gyalogtúrát is, hogy megleljük a megfelelő kaput. 

A fesztiválról annyit mondanék, hogy számomra nagyon sokszínű kavalkádot vonultatott fel a fiataltól az idősebbekig, a magyaroktól egészen a finnekig, bárkivel össze lehetett futni. Ami kifejezetten szimpatikus volt az az, hogy mindennek megvolt a maga helye: egy részen meg lehetett találni az ételt árusítókat, könnyű volt pultra is lelni és egy helyen volt a „shopping” szekció is, így ha valaki ékszert, táskát, pólót, badass babaruhát, vagy támogatói holmit kívánt venni, nem kellett térképpel a kezében bolyongania. 

Az eseménysor hivatalosan csütörtökön vette kezdetét, mégis elmaradt a „ráhangolódó nap” érzete, hisz a fesztivál minden pontján folyamatosan programok és koncertek voltak.

Nyilvánvalóan, ha már Harley Davidson, akkor kézen fogva érkezik a rock and roll és a szabadság életérzése is, melynek kiváló biztosítéka volt a zenei program már az első nap is. Az első nap két fő fellépői a kanadai Danko Jones és az ausztrál Airbourne zenekar voltak. (Külön kiemelném a nagyszínpad előtti két páraventillátort, amik megóvták a közönséget a melegtől! Üdítő volt 😊 ) Más-más stílust hoztak, de fantasztikus bulit csináltak! Danko Jones-tól már megszokhattuk, hogy közvetlen a közönséggel, az Airbourne pedig hűen önmagához, megmozgatott mindenkit. Természetesen előttük és közöttük sem lehetett unatkozni, mert egyenesen a mocsárból szólt a Dos Diavolos (Ganxta Zolee és Takács Vilkó blues duója), az Iron Maidnem (a napi metál felelősei), a Basket Case (a Green Day megszólaltatói), vagy éppen az Evermind (mert a grunge nem maradhat ki!). 

A pénteki nap is számos fellépőt és programot tartogatott,

akik szintén tettek azért, hogy az első nap kitűnő hangulata megmaradjon. Igazi klasszikusok csendültek fel már délutántól kezdve, hogy a motoros túrákról érkezőket és a többi látogatót visszavezessék a 60-as és 70-es évekbe. Felcsendültek a The Doors klasszikusai (Doors Emlékzenekar), hallhattuk a Led Zeppelin nótákat (Lead Zeppelin), és a  ZZ Top klasszikusait a ZZ Copy jóvoltából. Az estét a Lovell nővérek által vezetett Larkin Poe zenekar zárta, akiket kifejezetten vártam is, de sajnos az időjárás közbeszólt 3 dal után, így a teljes élmény még várat magára. (Ajánlóként: aki szereti a rnr-t, a countryt és a blues-t, mindenképpen ismerkedjen meg velük!) Ezúton viszont megemlíteném az Anna and the Barbies formációt, akik hazai pályán álltak egy igazán széles nemzetiségű skálájú közönség elé. Nem lehetett egyszerű kihívás és mégis teljesítették! 

Szombaton, már a fesztivál harmadik napjára érkeztünk meg, de a program már mutatta, hogy vagy kétfelé kell majd szakadnunk, vagy mindenki a maga útját járja be. Hallhattunk Uriah Heep dalokat a Heep Freedom jóvoltából, Rolling Stones klasszikusokat a Stoned-tól és a mai napig is nagy népszerűségnek örvendő Guns n Roses dalokat elhozta nekünk a Reckless Roses is. Nagy érdeklődés övezte az ausztrál Wolfmother zenekart is, akiket szintén ajánlok mindenkinek, aki kedveli a pszichedelikus vonulatot. Persze hozzá kell tennem, hogy előttük sorsolták ki a limitált kiadású Harley-t is és noha többször úgy tűnt, nem lesz meg a nyertes, végül csak megtalálták a szerencsést! A koncert minősége természetesen nem volt kifogásolható, de mivel hozzám a KISS zeneileg közelebb áll, átszaladtam Kiss Forever Bandre, akik nem csupán itthon, hanem külföldön is nagy népszerűségnek örvendenek. (Nem véletlenül!) Hamisítatlan KISS élményt kapott a közönség a sminkektől a show elemekkel bezárólag. 

Vasárnap, a záró napon már senki nem is gondolt esőre, sem viharra, bár azt hiszem mind hálásak voltunk azért, hogy a csütörtöki meleg már nem ismétlődött meg. A napot viszont belengte az, hogy hamarosan vége a rendezvénynek és ezt mindenki sajnálta, akit megkérdeztem róla. Az est leginkább várt fellépője egyértelműen Glenn Hughes volt, de szép számban gyűlt a közönség a Rockstars Not Dead formáció koncertjére is, ahol a 80-as évek rockhimnuszai csendültek fel (pl. Skid Row, Mötley Crüe, Van Halen, Poison..). Velük párhuzamosan játszott a nagyszínpadon a Pataky Attila vezette Edda, akik szintén elhozták a maguk klasszikusait a nemzetközi palettának. Hallhattuk az Elhagyom a várost, a Kört, felcsendült a Gyere őrült, ahogy a líraibb dalaikból is hoztak magukkal. 

És akkor Glenn Hughes: Aki hallott már életében Deep Purple dalokat tudja, hogy nem rövid, két perces nótákról beszélünk, így ez a setlist sem rúgott 15-20 számosra. Az anyazenekar történetéről most nem ejtenék szót, de Hughes és zenekara produkciója hallatán megemeltem a nemlétező kalapomat. Fantasztikusan szóltak a Burn album dalai (ami jövőre ünnepli egyébként az 50. jubileumát), felezőként pedig hallhattunk egy óriási dobszólót Ash Sheehan jóvoltából is.  

Összességében nagyszerű emberekkel találkozhattam a fesztiválon, remek szervezésű és kivitelezésű volt az egész rendezvény,

valamint olyan zenekarokhoz volt szerencsém ebben a pár napban, akiket nehéz elkapni itthon. A környéken lakók bizonyára nem voltak olyan boldogok ebben a négy napban mint mi, látogatók, de én remélem, hogy máskor is lesz alkalom ilyen kaliberű rendezvényre itthon. 

Köszönjük az élményt, Harley Davidson! 

„United we ride”